Mozaikok Tóth Kálmán kihívásokkal és újításokkal teli életéből

Összeállította: Sántáné-Tóth Edit

Előszó

A családi iratok rendezésekor a kezünkbe akadt egy 1929-ben keltezett szabadalmi leírás eredeti példánya. A cirok cséplésére, tisztítására és összegyűjtésére alkalmas gép édesapám, Tóth Kálmán újítása volt, melyet bátyjával, Tóth Mátyással és sógorával, Veszely Lajossal együtt szabadalmaztatott.

100711 sz. szabadalmi leírás

A 100711 számú szabadalmi okiratot a család nevében 2014-ben a Magyar Mezőgazdasági Múzeumnak adományoztam.

Az ajándékozási szerződés (iktatószáma: MMgM/159/2014.) aláírásakor Szabó László muzeológus érdeklődött az újítóról, az újítás kidolgozásának körülményeiről és a szabadalmazott gép későbbi sorsáról. Ez indította el azt a kutatómunkát, melynek során a családi iratok alapján és a még élő szemtanúk bevonásával megpróbáltunk minden információt összeszedni édesapám újításokkal teli életéből – amelyet a zene is folyamatosan áthatott.

1. A családi háttér

Tóth Kálmán édesapja, Tóth Pál (1864–1927) ügyes ácsmester volt; édesanyja, Kisházi Katalin (1868–1945) háztartásbeli. Tizenkét gyerekük közül több még csecsemőkorában meghalt. Tíz gyerekről van csak adatunk (kurziváltam a leírásban említett családtagok nevét):

Mátyás (1888–1891), József Károly (1889–1891), Mátyás (1891–1960), Piroska (1893–?), Kálmán (1895–1978, Makó), László (1897–1915, Galícia), Béla (1898–1917, Isonzó), Katalin (1900–1936; férje: Veszeli Lajos), Zoltán (1902–1922), József (1907–1985, Sydney).

A szülők taníttatták mindegyik gyereküket. Így pl. Kálmán és egyik öccse, László Marosvásárhelyen három évfolyamos fémipari szakiskolát végzett (1912-ben kelt végbizonyítványuk elveszett).

Az ismertetésben szerepel még Tóth László géplakatosmester, édesapám unokatestvére, valamint Tóth Balázs, édesapám másod-unokaöccse (Balázs nagyapja és édesapám apja testvérek voltak).

Tóth Kálmán 1925-ben feleségül vette Lipták Mária Anna tanítónőt (1899–1989).[1] Három lányuk született: Marianna (sz.: 1926), Ágota (1930–1989) és Edit (sz.: 1938). A lányok végzettsége: tanítónő, magyar-ének szakos tanár, illetve matematikatanár és informatikus.

Tóth Kálmán családja 1943-ban

(A képen fentről le, balról jobbra: Tóth József, Tóth Ágota, Tóth Marianna, Tóth Kálmán,
Lipták Endréné, Tóth Pálné, Tóth Kálmánné sz. Lipták Mária Anna,
Lehel (Lipták) Edit és Tóth Edit)

Az ismertetés megírását segítő adatközlők:

• Simon Mihály tanár (született Makón, 1920-ban) és felesége, Tóth Marianna.
• Tóth Balázs középfokú gazdasági technikus (született Kunágotán 1925-ben). Ő korábban összeállította a kunágotai Tóthok családfáját; ebből vettük apai nagyapám, Tóth Pál gyerekeinek fenti felsorolását.[2]
• Tatár István tanár (született Csongrádon 1925-ben), Ágota nővérem férje.

Hálásan köszönöm mindhárom adatközlő odafigyelő munkáját. Külön köszönöm Simon Mihály sógoromnak és Marianna nővéremnek, hogy a kézirat több változatát átnézték, kiegészítették és kritikai megjegyzésekkel ellátták.

2. Tóth Kálmán élete és munkássága

Édesapám munkás életének főbb állomásairól lesz szó a következőkben – rövid önéletrajza, szemtanúk és családtagok elbeszélései, valamint korabeli dokumentumok alapján. Fontosabb ötleteit, újításait (melyek dokumentumai, illetve emlékei megmaradtak) a szövegben aláhúzással emeltem ki; legtöbbjük részletesebb leírása a megadott pontokban található.

Nézzük most át Tóth Kálmán életének fontosabb mérföldköveit. Látni fogjuk, hogy mint a mezőgazdasági munkákban saját cséplőgép-garnitúrájával is részt vevő géplakatos szakember, mindig igyekezett a maga (és mások) munkát ötleteivel, találmányaival segíteni, hatékonyabbá tenni. Újító kedve különböző gyerekjátékok, valamint egy zeneszerszám kidolgozásánál is megmutatkozott. (Olyan kisebb, a köznapi életben hasznosított újításairól, mint pl. üvegbe esett dugót kihúzó szerkezet, lengőajtó szerelék, nem teszünk említést.)

Édesapám a Marosvásárhelyi Fémipari Szakiskola elvégzése (1912) után 10 évig (vagyis 1912–22 között) a Budapesti Posta Központi Járműtelepén dolgozott – először gépkocsiszerelőként, majd szakmesterként. (Mivel állami szolgálatban volt, a katonai szolgálat alól felmentették.) A család elmondása szerint megbecsült, ötletekben gazdag szakemberként tartották számon. – Közben hegedülni is tanult.

Amikor az I. világháborúban két öccse a fronton meghalt és idős édesapja megbetegedett, 1922-ben családfenntartónak hazahívták Kunágotára. Itt 1950-ig önálló géplakatosként dolgozott, általában öt alkalmazottat (két inast és három segédet) foglalkoztatva.[3] Alkalmazottait nemcsak a szakma rejtelmeibe vezette be, hanem emberi hozzáállásukat is csiszolta – emlékszem, sokszor ültek össze beszélgetni a kertben vagy a kút mellett. (Szívesen adták a szülők édesapámhoz fiaikat, akik közül később, felszabadulásuk után, sokan vezető beosztásban dolgoztak.)

Édesapám hamarosan megtervezett és megépített egy gépi meghajtású cirokfejtő gépet (pontosabban: a cirok cséplésére, tisztítására és összegyűjtésére alkalmas gépet), amelyet bátyjával Tóth Mátyással és sógorával Veszeli Lajossal közösen, 1929-ben szabadalmaztattak. (További részletek a 3. pontban olvashatók.)

Édesapám műhelyében először csak műszaki berendezések javításával foglalkozott. Nem volt olyan probléma, amit meg ne oldott volna; ezermesternek tartották (gyakori mondása volt: „nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember”). Később vett egy, majd további két cséplőgarnitúrát, amelyekkel bérszántást, -cséplést vállalt. Gépeit felszabadult segédei és Tóth József öccse segítségével üzemeltette. (Mivel három lánya volt, azt tervezte, hogy majd ha a lányai férjhez mennek, elad egy-egy cséplőgarnitúrát, és úgy házasítja ki őket. Ember tervez…)

1942 tavaszán nagy belvíz árasztotta el Kunágotát. Hogy megmentse szülőfaluját a teljes megsemmisüléstől, országos hírű találékonysággal, feszített ütemben, nagyteljesítményű szivattyúkat készített. Ezekkel átemelték a vizet a Maros és a Száraz ér felé, így megmenekült a falu a teljes pusztulástól (részletesen lásd a 4. pontban).

Időközben, látva a hazai politikai helyzet alakulását, két cséplőgarnitúrát eladott korábban felszabadult segédeinek, Marsi Ferencnek és Fónád Józsefnek, részletfizetésre. Az első évi részlet kifizetése után azonban, 1948-ban mindhármuktól (kártalanítás nélkül) elvették a cséplőgarnitúrákat. 1948. november 10-én édesapám (mint minden kunágotai géptulajdonos) kapott egy rövid IDÉZÉST, hogy azonnal jelenjen meg a rendőrőrsön traktorával és traktorkönyvével.

Édesanyám (aki az iskolaablakból látta, hogyan vitték el onnan másnap férjét és két testvérét, Mátyást és Józsefet Mezőkovácsházára), az idézés hátoldalára a következőket írta:

"10-én du 4 órakor vonultak a traktorok az ekékkel a községháza udvarba. Onnan Kálmán nélkül, traktorvezetőkkel mentek a gépek rendőrökkel a gépállomásra, Vajda pusztára. 11-én de. 11 óra táján jött a rendőrség Kálmánért. Visszahozták enni, s a rendőrség udvarán várta az indulást Mezőkovácsházára. Kb. 3 órakor du. indultak kocsin Kovácsházára. 12-én este kb. 10 órakor érkezett haza, a lakásba.”

Édesapámat mindenki ismerte és nagyra becsülte a faluban (a hadiözvegyeknek ingyen szántott, ha valaki egy javítás árát nem tudta teljesen kifizetni, attól nem kért többet, csak amennyit adni tudott stb.). Amikor bevitték őt Mezőkovácsházára, hogy elvegyék tőle a létesítendő gépállomások részére cséplőgép-garnitúráját (pontosabban, hogy arról önként lemondjon), a hír hamar elterjedt a faluban.

Kunágota-újtelepen Berecz Jani bácsi, a „cséplőbanda” vezetője a községházán bejelentette a tanácselnöknek, Katona Antalnak, hogy ha délutánig „Tóth Kálmány urat” nem engedik haza, a gépesekkel mind Mezőkovácsházára vonulnak, hogy őt onnan hazahozzák. (Adatközlő: Tatár István.)

Korábban a kezünkben volt egy VÉGZÉS (amelyet a kárpótlási eljárás során a Békés Megyei Kárrendezési Hivatalnál le kellett adnunk). Ennek lényege:

Mivel Tóth Kálmán az 1942-es nagy tavaszi belvíz során megmentette a falut a teljes pusztulástól, felesége pedig elismert tanítónőként tanítja gyerekeinket, két lánya is megbecsült tanítói a helybeli általános iskolának, megengedjük neki, hogy felajánlhassa cséplőgép-garnitúráját a helybeli Gépállomásnak, illetve 3 kh szántóföldjét a helybeli Bercsényi Mezőgazdasági Termelőszövetkezetnek.

Édesapám természetesen élt a „felajánlás” lehetőségével, így nem került kuláklistára. Ez azért is fontos volt, mivel legkisebb lánya, (vagyis én) még csak tízéves volt, és így később, 1956-ban felvételt nyerhetett a Szegedi Tudományegyetemre.

1950–56 között (feladva önálló géplakatos mesteri tevékenységét) a kunágotai Vegyes KTSz tagja volt. A KTSz feloszlatása után, 1957–59 között unokatestvére, Tóth László műhelyében társas viszonyban dolgozott, géplakatosmesterként.

Ezekben az időkben dolgozott ki édesapám egy ún. dobkosár esztergát, amellyel a dobkosár megkopott verőléceit (szétszerelés nélkül) pár óra alatt újra lehetett élezni. (Részleteket lásd az 5. pontban.)

1960-ban a kunágotai Bercsényi Mezőgazdasági Termelőszövetkezet gépműhelyének vezetője volt. Egy Működési bizonyítvány tanúsítja, hogy munkáját nagyra értékelték:

"A kunágotai Bercsényi MTSz Vezetősége tanúsítja és egyben igazolja, hogy Tóth Kálmán, volt Kunágota, Kossuth u. 84. szám alatti lakos, termelőszövetkezetünk tagja jelenleg is, 1960. január hó 1.-től 1960 december hó 15.-éig gépműhelyünk vezetője volt. Munkáját szakmai és szervezési vonatkozásban legnagyobb megelégedettségünkre végezte el. Munkahelyéről való távozásának oka lakóhely megváltoztatása.

Kunágota, 1960. december 20.

Kassai László elnök, Szabó Nándor főkönyvelő”

Az 1950-es évek során kidolgozott egy erőgép meghajtású kenderlombozó gépet. Ez nagy hatékonysággal elvégezte a kenderkóró lombozása mellett a kendermag begyűjtését is – a kenderrostokat épen hagyva. A gép szabadalmi okiratait is elkészítette, azonban találmányát (mint a 6. pontban részletezzük) végül is nem fogadták el. Ő maga és további mesteremberek később azonban több ilyen gépet készítettek, amelyekkel rendszeresen dolgoztak is.

1960 végén a család együttes döntése az volt, hogy az idősödő szülők Makóra költözzenek, ahol két idősebb lányuk családja élt. Édesapám 1961-ben, már Makón írta korábban említett, a Makói Vas és Fémipari KTSz-be való felvételéhez készített önéletrajzát.

1961-től a Makói Vas és Fémipari KTSz-ben több újítása is volt: többek között ilyen volt a (mosdóállványok készítését segítő) csőhajlító gép. (Részletesen lásd 7. pontban.) A KTSz-ből 1967-68 körül ment nyugdíjba.

3. A cirokfejtő gép szabadalma és a gép továbbfejlesztései

Mint már említettem, a mezőgazdasági munkákban is tevőlegesen részt vevő géplakatos szakemberként édesapám mindig is igyekezett ezeket a munkákat ötleteivel, találmányaival hatékonyabbá tenni. Első ilyen találmánya a cirokfejtés (más néven cirokhúzás) géppel való elvégzésére volt alkalmas. 1927-ben egy gépi meghajtású cirokfejtőt szabadalmaztatott két családtagjával (a fenntartási illetéket, sajnos, csak egyszer fizetve ki). 1955-ben aztán elkészítette ennek egy egyszerűsített, kézi meghajtású változatát, amelyet újításként be is adott akkori munkahelyén, a kunágotai Vegyes KTSz-ben. Egy év múlva azonban a KTSz megszűnt, ami megpecsételte újításának sorsát. Azonban több ilyen gépet megépített (nem csak ő, mások is), és rendszeresen dolgoztak velük éveken át. Az, hogy minél egyszerűbb, minél többek által használható (és minél olcsóbban előállítható) kézi meghajtású gépet szerkesszen, élete végéig foglalkoztatta. Egy kiszombori mezőgazdasági mérnökkel (az 1970-es évek elején) közösen ki is dolgozták egy leegyszerűsített változat prototípusát. – Ezt a történetet részletezem a következőkben, ahol csak lehet, korabeli dokumentumokat hívva segítségül.

A cirok cséplésére, tisztítására és összegyűjtésére alkalmas, gépi meghajtású gépet édesapám Tóth Mátyással és Veszely Lajossal együtt szabadalmaztatta 1929-ben.

Idézünk a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróság 1930. évi augusztus hó 1-jén közzétett (100711. szám – X/a osztály) szabadalmi leírásából (a bejelentés napja 1929. július 4.):

„A találmány oly, aránylag egyszerű, … üzemen kívül vontatható gépre vonatkozik, melynek segítségével a ciroknövény magvainak úgy a növény kalászától való eltávolítása vagy elválasztása, vagyis a kalász kicséplése, mind a kicsépelt magvak tisztítása (fajtázása), sőt a magvak zsákba gyűjtése is folyamatos munkafolyamatban, aránylag rövid idő alatt, gazdaságosan foganatosítható… a találmány szerinti gép lényege közös vázba szerelt és közös hajtású cséplő- és fajtázókészülék alkalmazásában áll, ami az eddigi hosszadalmas és nem gazdaságos munkával járó hátrányt kiküszöböli… a gép akár motoros, akár kézi meghajtásra rendezhető be…”  

A feltalálók a szabadalom fenntartási illetékét csak egy alkalommal fizették ki, a későbbiekben a szabadalmi védettség megszűnt (szabadalmi nyeresége a feltalálóknak éppen ezért nem is volt).

Édesapámék cirokfejtő gépéből több változatot is készítettek a kunágotai mesteremberek. Az eredeti gépet négy ember etette; a szálló por károsította mind a szemüket, mind a tüdejüket. A kévék adagolását könnyítendő, Tóth Balázs készített egy gumiszalagot, amire ráterítettek egy-egy kioldott kévét, és az továbbította a géphez az anyagot. Mivel azonban a cirok kicsit zsíros növény, a gumiheveder hamar bezsírozódott, és már nem továbbította a kévét. Tóth Mátyás az adagolóhoz egy kalodát készített, amelybe egy ember rakta be a kioldott kévét; ez már használhatóbb megoldás volt. Lánccal is kísérleteztek az adagolásnál. (Az alapgép mindegyiknél ugyanaz volt.) Öt-hat ilyen átalakított gépet építettek a helyi mesteremberek, melyekkel éveken át rendszeresen dolgoztak. (Adatközlő: Tóth Balázs.)

Később, 1955-ben, a kunágotai Vegyes KTSz tagjaként édesapám megpróbálta újításként a gép egy kézi meghajtású változatát beadni. Erről szól a Vegyes KTSz által kiállított, Elismervény újításról című dokumentum:

„Mai napon Tóth Kálmán kartárs által benyújtott újítási javaslatot átvettem.

A javaslat rövid leírása a következő: cirok kalász magfejtő kézi meghajtású kisgép. Az újítás lényege: a legkevesebb tépési veszteséggel járó fogbeosztás, a készülék előállításához nagyfokú anyagmegtakarítás, igen könnyű meghajtású és könnyen szállítható egy személy által. Fenti javaslatot három napon belül a Kisipari Szövetkezetek illetékes Szövetségének újítási megbízottjához elküldöm és annak útmutatása alapján intézkedek, hogy azt törvényes rendelkezés szerint elbírálják.

Kunágota, 1955. május.                       Nagy Lajos, a KTSz elnöke”

A KTSz azonban egy év múlva megszűnt; ez megpecsételte a javaslat sorsát is. Édesapám legalább három ilyen gépet készített, amelyekkel rendszeresen végeztek bérmunkában cirokfejtést a környező közeli községekben is, főleg a téli időszakban.

Mint a 2. pontban említettük, 1957–59 között édesapám Tóth László műhelyében géplakatosmesterként, társas viszonyban dolgozott. Ekkor közösen készíthettek el egy kézi meghajtású cirokhántoló gépet, melyet később, 1963-ban eladtak a kunágotai Bercsényi MTSz-nek. Ezzel kapcsolatban két dokumentum van a kezünkben:

1) A kunágotai Bercsényi Mezőgazdasági Termelő Szövetkezet (MTSz) 1034/1963 iktatószámú, Tóth Kálmánhoz Makóra címzett levele a következőket tartalmazza:

„A termelőszövetkezet Vezetősége részéről közöljük, hogy a cirokhántoló henger árát 3.000 Ft összegben állapítottuk meg. A hántoló ellenértékét bankon keresztül, postautalványon fogjuk kiutalni. Ebből a célból kérjük, szíveskedjen egy adóbizonylatot küldeni és szíveskedjen közölni velünk, hogy a hántoló árát teljes egészében, vagy csak 50%-át küldjük-e meg, a másik 50%-ot Tóth László részére fizessük-e ki, mivel az közös tulajdonuk.

Kunágota, 1963. aug. 24.

                                   Kassai László elnök, Szabó Nándor főkönyvelő”

2) Az OTP Makói járási fiókjának értesítése ugyanezen téma lezárásaként:

"Bercsényi MTSz Kunágota átutalt fiókunkhoz 1 db. ciroklehúzó árának kiegyenlítése címén 1.500. Ft-ot” (melyből jutalék és költség levonása után 1.495 Ft illeti meg a címzettet). – Édesapám tehát az igazságos fele részesedést kapta meg.

A cirokfejtő gép még idős korában, makói éveiben is foglalkoztatta édesapámat. Ismeretségbe került Bacsa Pál (?–2013) mezőgazdasági mérnökkel, aki akkor a Kiszombori Állami Magnemesítőnél ciroknemesítéssel is foglalkozott. Ketten együtt kidolgozták a kézi cirokhúzó gép egy leegyszerűsített változatát, amelynek prototípusát elkészítették, majd azt használták is. (Adatközlő: Simon Mihály, aki ennél több információval nem rendelkezik – és nincs már senki, aki tudná, mi lett ennek a gép a sorsa. Elkéstünk…)

4. Belvízmentesítés Kunágotán Tóth Kálmán szivattyúival

(Adatközlők: Tóth Balázs és Simon Mihály)

Kunágotát 1942-ben több irányból érte a tavaszi áradás, ami – nem tudván lefolyni – a falu határának kétharmadán magas belvizet okozott (sokhelyütt 70-100 cm volt a víz magassága). Ugyanis nagy esőzések voltak Erdélyben, és a víz (a régi folyómedreket, olykor a talaj alatti vízereket megtalálva) rohant le a Viharsarok irányába, több falut is megtámadva. Kunágota lakosai gátat emeltek falujuk köré, de így is  összeomlott kb. 200 ház, több száz pedig megrongálódott.

Édesapám bátyja, Tóth Mátyás a román határt végigjárva igyekezett kideríteni, honnan jön a legtöbb víz, és hogy merre lehetne azt levezetni. Édesapám ezalatt kiötlötte, hogy régi, kidobott önjáró gépek („lokomobilok”) kazánjainak derekából nagy hatásfokú vízátemelő szivattyúkat lehetne készíteni. Ehhez egy battonyai kazánmesternél vett 60 cm átmérőjű, már használaton kívüli kazánderekakat, majd (saját készítésű) propellert épített beléjük. (A battonyai mesterember aggodalmaskodott, hogy hogyan fogja édesapám megoldani a beépítést, hisz régen szegecseléssel állították össze ezeket a kazánderekakat.) Feszített munkával (saját költségen) el is készített két szivattyút. A két nagy teljesítményű szivattyút saját traktoraikkal meghajtva, édesapám és Mátyás bátyja igen gyorsan átemelték a felgyülemlett vizet a Maros és a Száraz ér (ahogy a helybeliek mondták: a „Csurgó”) felé. Így megmenekült a falu a teljes pusztulástól.

A kunágotaiak hősies helytállásának országszerte híre ment. Kállai Miklós (aki 1942-től volt az ország miniszterelnöke) el is látogatott Kunágotára, megtekinteni a helyzetet. Nagyra értékelte az ötletes és hatásos megoldást, és utólag megtérítették a költségeket (ami akkor egy szobabútor ára volt).

5. A dobkosár eszterga

(Adatközlők: Tóth Balázs és Simon Mihály)

A búza cséplése során a cséplőgép dobkosarára szerelt, acélból készült verőlécek idővel megkoptak, ami a cséplés hatékonyságát rontotta, majd lehetetlenné tette. (A dob idővel maga is megkopott, de az külön is kapható volt.)

Édesapám újítása egy olyan eszterga kidolgozása volt, amellyel a kosárra szerelt verőléceket (a kosárról való leszerelés nélkül, a verőléceket tehát egyszerre) pár óra alatt megélezték, így újra használhatóvá váltak. Édesapámék bérmunkában végezték a cséplőgép-tulajdonosok számára a dobkosarak esztergálását.

6. A kenderlombozó gép

(Adatközlő: Simon Mihály)

Korábban a megszáradt kenderkévékről botokkal ütögették le a lombot és a magokat. Így azonban megsérültek a kenderrostok (és a megsérült részeket már nem tudták feldolgozni, hogy köteleket, zsákokat stb. készítsenek belőlük).

Édesapám gépi meghajtású kenderlombozó gépe olyan elmés szerkezet volt, amelybe egy kibontott kévét belehelyeztek, majd abból a gép külön kigyűjtötte a kendermagot (és a lombot), majd a teljesen épen maradt kenderkórót kidobta. Ez a nyersanyagot kímélő, nagy hatékonysággal működtethető gép országos érdeklődést keltett. Édesapám elkészítette a prototípust, majd a Szegedi Kenderipari Vállalat szakmesterének közreműködésével elkészítették a szabadalmi leírást. Ez után a Hódmezővásárhely és Orosháza között működő Vajháti Állami Gazdaságban tartottak egy sikeres bemutatót is. A bizottság megállapította, hogy a gép nagyon hasznos és gazdaságos, érdemes lenne szabadalmaztatni. A leírás azonban elveszett a bürokrácia útvesztőiben. Végül a szabadalmazást azzal utasították el, hogy szervestrágya-szóró gép átalakításával is megoldható a kenderlombozás. (A gép leírásának nem maradt másolata.)

7. A kézi meghajtású csőhajlító gép

(Adatközlők: Simon Mihály és Tóth Balázs)

A Makói Vas és Fémipari KTSz tízezrével készített mosdóállványokat a Szovjetunió számára. A 2 cm átmérőjű csöveket korábban kézi erővel idomították (hajlították) kör alakúra, majd a köröket csőlábakkal látták el. A hagyományos hajlítás előtt a csöveket homokkal töltötték ki, hogy a belső ív sima legyen, ne horpadjon be.

Édesapám készített egy kézzel működtetett csőhajlító gépet, amely egy megfelelő méretű sablonra hajlította rá a csövet (anélkül, hogy azt homokkal kitöltötték volna). A gép nemcsak a kézi erőt segítette, hanem a termelékenységet is emelte.

Édesapám ennek a gépnek a tervrajzát krétával, lakása udvarának cementlapján készítette –  ötletesen segítve így magán, mivel látása idős korára már erősen megromlott (ugyanis korábban, hogy pontosabban tudjon dolgozni, sokszor nem vette fel hegesztéskor a védőszemüveget…). 

8. Édesapám és a zene

Édesapám nagy zenerajongó volt. A zenéből sugárzó rend és harmónia nemcsak ötleteinek „megkomponálására”, hanem emberi kapcsolataira is hatással volt (ideértve alkalmazottaival folytatott, nevelő szándékú beszélgetéseit). Nemcsak szerette, hanem művelte is a zenét: az 1. pontban már volt szó arról, hogy amikor 1912–22 között Budapesten dolgozott, rendszeresen vett hegedűórákat.

A hegedülést sohasem hagyta abba. Később, Kunágotán Szokolay Sándor zeneszerző édesapjával, Szokolay Bálinttal együtt zenéltek a helyi kamarazenekarban. Sándor a Békéstarhosi Zeneiskolában tanult; talán emiatt dönthettek szüleim úgy, hogy harmadik lányukat (vagyis engem) zenei pályára adják. (Édesanyám tanítónő volt, a tanítóképzőben alapozták meg zenei nevelését – igen jól zongorázott, ő volt az első zongoratanárom.) Így a kunágotai hatosztályos „népiskola” befejezése után, hetedikes koromtól a Békéstarhosi Zeneiskola zongora tanszakán tanultam (összesen négy évet, amíg az iskolát be nem zárták).

Később, amikor hazalátogattam, édesapám majdnem minden nap elővette hegedűjét, és édesanyám, Simon Mihály sógorom vagy én kísértük őt zongorán. A munkában megkérgesedett keze, megszélesedett tenyere hihetetlenül ügyesen bánt a hegedűvel. Emlékszem az egyik nyári szünetre, amikor is megszerezte a Traviata zongorakivonatát. Ezt mi szisztematikusan végig megtanultuk – egyes részleteket évekig játszottunk belőle.

Tóth Kálmán és felesége zenélnek makói otthonukban

Játékos alkotó kedve még egy primitívnek mondható „hangszer” elkészítésére is inspirálta, amit  zengencsnek nevezett el. Egy 100×20 cm-es deszkalapra zongorahúrt feszített ki. Az egyik végpont alá egy 15×10×5 cm-es bádogdobozt (egy üres vadászlőporos dobozt) illesztett; ez egyszersmind rezonátorként is szerepelt. A kifeszített húron bal kézzel egy kiselejtezett gramofon-vevőfejet vízszintesen elmozgatva fel-alá csúsztatott, míg jobb kezével a húrt hegedűvonóval rezegtette. Ilyen módon különös, keleties hangzást tudott kelteni (a zenélő fűrészhez vagy az indiai szitárhoz hasonlót). Mindig is érdekelte a hangszerek felépítése és működése. Zongoránkat ő tartotta karban (hangolta, javította). Nyugdíjas éveiben pedig – minden előzetes szakképzettség és tapasztalat nélkül - legalább öt iskolában újított fel leselejtezett harmóniumokat. Az elsőt darabokra szedte, majd újra megépítette. A harmóniumok teljesen tönkrement alkatrészeit (szélzsákot, sípot stb.) otthoni műhelyében készítette el. Ebben is a zene iránti szeretete és technikai érdeklődése nyilvánult meg: olyan feladatot is elvállalt, amely rejtélyek megoldását kívánta, ezáltal számára gyönyörűséget okozott.(Adatközlő: Simon Mihály)

Érdekesen alakultak 1945–50 között a falusi téli esték. Kultúrfaluként emlegették akkoriban Kunágotát. Pezsgett az élet. Működött egy helyi kamarazenekar, egy felnőtt- és egy iskolai énekkar (a felnőtt kórust egy időben Tóth József nagybátyám vezette). Rendszeresen voltak zenei betétekkel megtűzdelt irodalmi esték (gyakran játszottam ezeken egy-két zongoradarabot én magam is). (Adatközlők: Simon Mihály és felesége, Tóth Marianna)

Az iskola oktatói karának aktív részvételével és irányításával színjátszók is működtek. Felnőttek játszották például Csíky Gergely vígjátékát, A nagymamát, valamint Kacsóh Pongrác János vitézét. Az iskola növendékei is sok színdarabot tanultak be (például a Csipkerózsikát, Katona József Bánk bán című drámájából részleteket), melyekhez a zenei betéteket és azok szövegét a helybéli tanítók/tanárok kollektívája dolgozta ki. A jelmezeket és a terem dekorációját a lelkes tanári kar mellett további segítők (főleg szülők) készítették el. Ezek a gyermekelőadások mindmáig feledhetetlenek mind a kis színészek, mind szüleik és a falu többi lakosa számára. [4]

  Kunágota alapításának 150. évfordulóján,
     1994-ben megjelent könyv borítója, a  
  dohánykertész ősök emlékét idéző címerrel

Akkoriban a faluban még nem volt áram; édesapám áramfejlesztő generátorával megoldotta, hogy a kulturális rendezvényeken fényárban ússzon az iskola nagyterme.

Makói éveiben is szervezett egy kamarazenekart (Bakos Zoltán tanácselnök-helyettes és egy nyugdíjas tanító bevonásával); hetenként rendszeresen zenéltek a lakásunkon. Tagja volt még a helybeli zeneiskolában működő férfikarnak is. (Adatközlő: Simon Mihály)

Édesapám, amikor már nagyon idős volt, látogatásaim során gyakran kapacitált (mint korában is) az együttes zenélésre. Látása akkorra már nagyon megromlott. A kottát nem látta – csak emlékezetből jártak ujjai a húrokon. Emlékszem, gyakran kellett énekszóval segítenem a hegedűszólamnak; ezt édesapám belül úgy élte meg, mintha az ő hegedűhangjai szárnyaltak volna, mint régen. Láttam rajta, hogy nagyon boldog (és rátette egyre erőtlenedő kezét a fejemre, a szeme pedig könnyes volt). Szívszorító ezekre az időkre visszaemlékezni…

Utószó

A szüleim sok nehéz időszakot éltek át. Velünk, gyerekeikkel gondjaikat soha nem éreztették; emelt fejjel, méltósággal viselték a megpróbáltatásokat. Soha sem zúgolódtak, ellenkezőleg, mindig harmonikus nyugalmat sugároztak felénk, biztosítva a nyugodt, szeretetteljes családi fészket – még akkor is, amikor már saját családunk volt. Visszaemlékezve csodálom lelkierejüket, tudatos nevelési elveiket és családszeretetüket.

1995-ben meglátogatta a makói kórházban édesapámat másod-unokaöccse, Tóth Balázs. Elmondása szerint még akkor, halálos ágyán is teli volt ötletekkel, és sajnálta, hogy nem fogja azokat már megvalósítani.

Ilyen ember volt az édesapám. Mindig igyekezett emberi munkát kiváltó/segítő berendezéseket kidolgozni, gyerekeinek ötletes játékokat eszkábálni (sokat is játszott velünk); mindenkivel szót tudott érteni, és a zenét rajongásig szerette. Mindig is a példaképem volt, és nagyon büszke vagyok rá.

Tóth Kálmán 34 éves korában