A Kárpát-medence bármely táján járva előbb-utóbb találkozunk régi – szerencsére gyakorta felújított, megőrzött malmokkal. A gépi őrlésre elődeink a környezeti adottságok szerint különféle vízimalmokat, hajómalmokat, szélmalmokat vagy állatok hajtotta szárazmalmokat alkalmaztak. De a malmok mint erőgépek, műhelyek, ipari tevékenységek céljait is szolgálták.
A nagyüzemi őrlés hazai megteremtésénél szerencsére olyan széles látókörű ember bábáskodott, mint Széchenyi István. Megkérte az akkoriban Itáliában állomásozó tudós katonát, Mészáros Lázárt (majdani hadügyminiszterünket), hogy tájékozódjon: milyenek a legkorszerűbb malmok? Ennek alapján került sor a pesti hengermalom importjára és üzembe helyezésére. Az is érdekes, hogy a munkálatokhoz szükséges munkástoborzásra érkezett hozzánk egy Ganz Ábrahám nevű öntőmester, akinek aztán a hazai iparfejlődésben meghatározó szerepe lett.
Ganz később Budán önálló öntödét alapított. Pár év múlva itt dolgozó barátját jött meglátogatni – átutazóban – Mechwart András mérnök. Megtetszett neki a hely (meg a barátja húga, későbbi felesége), és nálunk maradt. Az alapító halála után ő fejlesztette a már európai hírű gyárat világpiaci szereplővé szerencsés termékválasztásaival és még szerencsésebb „személyzeti politikájával”: tehetséges, kiváló fiatal szakembereket alkalmazott (szó szerint „halászott össze” az egyetemről, de akár külföldről is – például Kandó Kálmánt Franciaországból hívta haza), és alkotási lehetőséghez juttatta őket.
A budapesti Ganz-gyár vezetőjeként az 1870-es években Mechwart András felismerte, hogy az élelmiszeripari berendezések gyártásába (is) érdemes bekapcsolódni. Megvették a svájci Friedrich Wegmann kiváló hengerszékének (malmi őrlő berendezésének) szabadalmát, és ezt a gyár tradicionális szakismeretére, begyakorolt technológiájára alapozva, saját zseniális elgondolásai szerint továbbfejlesztve, feltalálta a kéregöntésű acélhengereket alkalmazó hengerszéket. (Az eredeti berendezés törékeny porcelánhengerekkel dolgozott.) A több szabadalommal védett megoldással is módosított termékcsalád aztán a Ganz-gyár egyik legsikeresebb gyártmánya lett, világszerte vásárolták. 1895-ben készült el a huszonkétezredik hengerszék, 1907-ben, Mechwart halálának évében gyártották a harmincezrediket.
Az 1880-as években, ugyancsak Budapesten találta fel Haggenmacher Károly a por alakú termékek – így a liszt – osztályozását forradalmasító síkszitát és több daratisztító gépet.
A kiváló malomipari gépek és a komplett malmok gyártásával, a kiépített őrlőkapacitással, az őrlés minőségével, kiváló szakembergárdánkkal az 1880-as évektől kezdődően mintegy harminc évig Budapest volt a világ malomipari központja. Ebben az időben a búza és a liszt mellett malomipari gépeket is exportáltunk a világ minden tájára. (Budapest szerepét ebben aztán az amerikai Minneapolis vette át.)
Malomiparunk nemzetközi sikerét a világkiállításokon elért eredmények is tükrözik. Már az 1862-es londoni, majd az 1867-es párizsi világkiállításon is aranyérmes lett a debreceni István Gőzmalom Rt. (1864-től ennek műszaki vezetője volt Pekár Imre.) Az 1878-as párizsi világkiállításon a nyolc legnagyobb budapesti malom közös kiállítása elnyerte a szigorú feltételekhez kötött nagydíjat (Grand Prix).
Pekár Imre meghívást kapott az 1878-as párizsi világkiállítás zsűrijébe. Bíráló munkája során lehetősége nyílt rá, hogy minden búza- vagy lisztmintából kérjen egy keveset, és elvégezze ezek laboratóriumi vizsgálatát. 1881-ben jelent meg nagy szakmai visszhangot kiváltó, világméretű összehasonlító elemzése Földünk búzája és lisztje a tudomány, a fogyasztó, a molnár és a termelő szempontjából címmel. Könyvét pár év alatt húsznál több nyelvre lefordították. Munkája közben dolgozta ki egyszerű, olcsó és gyors lisztminősítési eljárását, amely számos nyelven (például angolul, franciául, németül, oroszul) a róla elnevezett formában – pekározás, Pekár-próba néven – világszerte elterjedt, és napjainkig használatban van.
A XX. század első évtizedeiben a liszt és a tészta különféle jellemzőinek meghatározásához, valamint az ezekhez szükséges előkészítő műveletek elvégzéséhez számos módszert és eszközt fejlesztett, szabadalmaztatott Hankóczy Jenő (farinométer, farinográf). Műszereinek gyártási jogát a C. W. Brabender cég vásárolta meg.
A téma befejezéseként még egy sikertörténet. A kedves olvasók egyike-másika számára talán még ismerősen cseng a bánkúti búza kifejezés. Nos, e fogalommá vált búzafajták „atyja” Baross László, jeles növénynemesítőnk. Az ő életéről, munkásságáról szólok, szakirodalmi források alapján. Neve ugyan szakmai körökben jól ismert, de megérdemli, hogy a köztudatban is méltó helyet kapjon. Példája napjaink néhány gondjának megoldásához is hozzásegíthet.
Baross László 1865. október 16-án a Felvidéken, Felsőzsember községben született (akkor Hont megye). Iskoláit Körmöcbányán, majd a nagyszombati főgimnáziumban végezte, később a magyaróvári Gazdasági Akadémián tanult. Tanulmányai befejezését követőenJózsef főherceg uradalmainak alkalmazottja lett. Először gazdasági segédtiszt volt különböző birtokon, majd 1895-ben a Békés megyei Medgyesegyháza közelében fekvő (napjainkban hozzá tartozó) Bánkútra, Bánkút-pusztára került intézőnek. 1911-ben kinevezték a bánkúti uradalom jószágfelügyelőjévé, s itt élt haláláig. A rábízott területet korszerűen gazdálkodó mintabirtokká változtatta. Gazdasági vezetőként is jelesre vizsgázott.
Növénynemesítői tevékenységét a kukoricával kezdte: az úgynevezett bánkúti lófogú kukorica az I. országos kukoricakiállításon, 1914-ben első díjat nyert. Más növények nemesítésével is foglalkozott, mégis főleg kiváló búzafajtáiról ismerik. 1908-tól foglalkozott búzanemesítéssel, ezzel bekapcsolódott egy hosszabb ideje zajló minőségjavítási folyamatba. Nemesítési munkássága a bevált hazai tájfajták szelekciójával kezdődött: a régi Tisza-vidéki búzából számos új fajtát nemesített. Közülük a Bánkúti 207-tel, főleg pedig a Bánkúti 5-tel ért el jó eredményt.
Az első világháború azonban megakasztotta a jó minőségre való törekvést: a cél a minél nagyobb mennyiségű gabona előállítása lett. Így a háborút követően a hazai termelők piacokat vesztettek az Európába beáramló amerikai és kanadai búzával szemben. Ez a búza jórészt az úgynevezett Manitoba vagy Marquis nevű fajta volt. Baross László ebből a kiváló tavaszi búzából először tavaszi és őszi törzseket állított elő, majd sikerült létrehoznia fagyálló őszi törzseket is, és ezeket keresztezte a Tisza-vidéki búzából korábban nemesített Bánkúti 5 fajtával. Ezekből hozta létre a leghíresebb korán érő őszi bánkúti búzákat: a B 1014, a B 1201 és a B 1205 fajtát, amelyek 1928-ban elnyerték a legmagasabb hazai minősítési fokozatot:államilag törzskönyvezett fajták lettek.
Nemesítői munkásságának nemzetközi elismerését jelentette, hogy 1933-ban, a kanadai Reginában rendezett búza-világkiállításon a B 1201 fajtát a világ legjobb búzájának minősítették, és Baross aranyérmet kapott.
Munkásságának igazi megbecsülését azonban búzafajtáinak hazai elterjedtsége mutatta. A Földművelésügyi Minisztérium 1931-ben elhatározta a búza minőségi javítását és körzetenkénti egységes termesztését. Ezt állami vetőmagcsere akcióval akarták és tudták(!) elérni – tehát a termelők az általuk beadott vetőmagok helyett néhány kiemelt nemesített fajtából kaptak –, 1933-ban az akcióban szereplő búzavetőmag kilencven százaléka B 1201 fajta volt. A határozott állami intézkedésnek köszönhetően 1944-re a vetésterület mintegy felén nemesített vetőmagot használtak, és búzaföldjeink közel hatvan százalékán még az ötvenes évek végén is az ő fajtáit termesztették.
Baross László 1938. június 3-án halt meg Bánkút-pusztán. Kívánságának megfelelően itt, munkássága színhelyén temették el.
Mit tanulhatunk tőle?
Baross László szerény (és emberséges) ember volt – jellemző, hogy világhírű fajtáit sem saját magáról, hanem munkahelyéről nevezte el. Szerteágazó tevékenysége során nem veszett el a részletekben: fontos, lényeges feladatokat tudott eredményesen megoldani. Kitartóan törekedett kitűzött céljai elérésére (gondoljunk bele: egy-egy nemesítés többéves, évtizedes munka), és nem riadt vissza a nehézségektől, sőt a gáncsoskodástól sem (mert természetesen ezzel is találkozott). Nem érezte úgy, hogy a világ végén van: ott akart és tudott nagyot alkotni, ahol élt.
Ez a történet arra is utal, hogy vannak feladatok, amelyek országos áttekintést igényelnek, amelyek állami szervekre várnak, amelyek nem privatizálhatók.
Baross László munkásságát 2012-ben Magyar Örökség-díjjal ismerték el.
Akit ez a témakör részletesebben érdekel, többet is megtudhat róla, ha Budapesten felkeresi a Magyar Mezőgazdasági Múzeumot a Városligetben. Vagy elindul a Boráros térről a Soroksári úton, ahol (még mindig) áll az említett nagyszerű időszakot idéző néhány régi malomépület. A tértől alig száz méterre láthatja a megváltozott funkciójú egykoriGizella malom szépen helyreállított épületét. Kicsit távolabb, a Soroksári út 24.-ben, stílszerűen és célszerűen egy régi malomépületben rendezték be a meglepően gazdag anyagot bemutatóMalomipari Múzeumot. Sajnos ezt a múzeumot 2012 májusában bezárták, sorsa bizonytalan. Az egykor sikeres gyáraink zömét már átadtuk az enyészetnek, most az emlékük is veszélybe került. Az egész háztömbnyi hosszúságú, hatalmas malomépületben a múzeum viszonylag kis helyet foglal el – viszont felértékelné bármely beköltöző intézmény telephelyét. A szomszéd háztömbben van a Zwack-gyár, benne a gyár (jól működő, látogatott) múzeumával. Ha változatlan formában itt maradhatna a Malomipari Múzeum, az is egy kialakuló kulturális negyed egyik láncszeme lehetne. A közelben az egykori Vágóhíd is méltó emlékhelyet érdemelne (például valamelyik még megmaradt, eredeti épületében).
Sipka László
Felhasznált források:
Műszaki nagyjaink. I–VI. GTE, Budapest, 1967–1986.
Gál Vilmos: Világkiállító magyarok. Budapest, 2010.
Pintér János: Baross László, a világhírű búzanemesítő.
http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Medgyesegyhaza/pages/medgyesegyhaza/007_baross_laszlo.htm
Estók János laudációja Baross László Magyar Örökség-díjának átadásán.
Estók János: Baross László. In Nemzeti évfordulóink, 2013.
RSS
