Az anyagi jutalommal nem járó Magyar Örökség-díjat láthatatlan becsületrendnek is szokták nevezni. Az állampolgári javaslatok listájából, egy erre alakult bizottság, évente négy alkalommal választ ki hét személyt vagy intézményt, szervezetet, így évente 28 díjat adnak ki. 1995 decemberében volt az első díj-kiosztó. Mi most néhány olyan Magyar Örökség díjas személlyel foglalkozunk, akik munkásságuk, teljesítményük révén tekintélyes szellemi tulajdonnal rendelkeznek. Csak pár mondattal keltjük fel irántuk a kedves olvasók érdeklődését és néhány példával jelezzük, hogy tevékenységük, eredményeik hol és hogyan követhetők nyomon az SZTNH különböző adatbázisaiban. Sokat dolgoztak, élvezték a jól végzett munka örömét és szinte mindegyikük szenvedett is, környezetük vagy a hivatalosságok értetlensége, akár ellenségessége miatt. De a megpróbáltatásokból egyenes derékkal, alkotva, újat teremtve tudtak kijönni – példát adva valamennyiünknek.
Simonyi Károly (1916–2001) tanár úr rendkívül széles látókörű, szinte hihetetlenül művelt és hatalmas szaktudású, ugyanakkor rendkívül szerény ember volt. (Jellemző indulásként egyszerre végzett a Műegyetemen és a pécsi egyetem jogi karán.) Óráira nemcsak saját műegyetemi hallgatói ültek be, más karokról, sőt más egyetemekről is eljöttek az érdeklődők. Egyénisége maradandó hatással volt a vele kapcsolatba kerülőkre, azokra, akik vele voltak a szellemi kalandtúrákon. Életének egyik nehéz időszakában kínaiul tanult. Azért, hogy ez ne maradjon egyéni sportteljesítmény, elkészítette a Magyar–kínai elektrotechnikai szótárt az itt tanuló kínai diákok számára. Szakkönyvei – a Villamosságtan, az Elektronfizika és az Elméleti villamosságtan – sok országban egyetemi tankönyvek. A fizika történetét szélesebb művelődéstörténeti környezetbe ágyazó előadássorozatának sikerét tapasztalva megírta A fizika kultúrtörténete című, a maga nemében páratlan szellemi alkotást. Ez több magyar kiadása mellett ugyancsak több kiadásban németül is megjelent, és pár éve angolul is olvasható.
A következő szereplőhöz egy kis személyes bevezetés. Amikor a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Tűzoltó utcai részlegénél akad dolgom, a Thaly Kálmán utca sarkánál árválkodó épületmaradványt látva mindig összeszorul a gyomrom. Ez volt a Laboratóriumi Felszerelések Gyára (egyetem utáni első munkahelyem), amelyet számos más vállalatunkhoz hasonlóan – méltatlanul és indokolatlanul – felszámoltak, bár termékeit sok országban vásárolták, használták. Az egyik fejlesztő részlege egy Tömő utcai földszintes épületben (valamelyik korábbi műszerüzem házában) kapott helyet, és az itt dolgozó vegyész kolléga (sajnos a nevére már nem emlékszem) együttműködött a Műegyetem analitikai kémiai tanszékén tevékenykedő Pungor Ernő (1923–2007) tanár úrral, talán az ionszelektív elektródok fejlesztésében. A tanár úrra éppen az volt a jellemző, hogy az oktatást igyekezett szorosan összekapcsolni a kutatás-fejlesztéssel, és a K+F eredményeket törekedett – minél előbb – széleskörűen alkalmazható gyártmányokban megtestesíteni. Nem véletlen, hogy a különböző szakterületeket érintő sok tudományos eredménye és sokoldalú (több nyelven megjelenő) publicisztikai munkássága számos szabadalommal is párosult. Feltalálói tevékenységére egy példa az 1. ábrán látható.
1. ábra
Ionszelektív elektródok fejlesztéssel kapcsolatos szabadalmi bejelentés
Mindezért megérdemelt hazai és nemzetközi elismeréseket kapott. Egyetemi oktatás- és tudományszervező tevékenysége azonban már komolyabb – néha sikertelen – küzdelmekkel járt.
Kezdeményezője, szervezője volt (többek mellett) az 1986-ban, 1989-ben és 1992-ben megrendezett a Magyarok szerepe a világ tudományos és műszaki fejődésében című konferenciának, amely lehetővé tette az itthoni szakemberek és a külföldön alkotó magyarok találkozását, eszmecseréjét és az eredmények publikálását. Kiemelkedő érdeme, hogy el tudta érni a szomszédos országokban élő magyar szakemberek meghívását is.
A rendszerváltást követően, 1990 közepétől 1994 szeptemberéig (a nem sokkal később megszüntetett) Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság(OMFB) elnöke. E munkakörében elért számos eredménye közül itt csak az 1992-ben, innovatív kutatási feladatok ellátására, az egyetemek bevonásával létrehozott Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Alapítványt említem, amely intézeti formában ma is sikeresen működik Budapesten, Szegeden és Miskolcon.
Béres József (1920–2006) nevét az ország lakói – mindenekelőtt a gyógyulást hiába kereső rákos emberek – a hetvenes években szájhagyomány útján ismerték meg. Az általa előállított szer, az ún. Béres-csepp a hivatalok részéről tapasztalható merev elzárkózás és a tiltás révén „a vágy titokzatos tárgyává” vált. A feltaláló nehéz évtizedek után, negyvenöt évesen szerzett agrármérnöki oklevelet. Az ötvenes évek közepétől Kisvárdán élt, laboratóriumvezető, majd tudományos kutató a helyi kísérleti intézetben. A burgonya- és a dohánybetegségek kórokozóit eredményesen vizsgálva jutott el egy olyan szerhez, amely a rákos betegek gyógyulását vagy legalább szenvedéseik enyhítését segítette. A Béres-cseppet azonban nem ismerték el, a szakorvosok – klinikai bizonyítékok hiányában – nem fogadták el, nem alkalmazták. Bérest a munkahelyén ellehetetlenítették, zaklatták.
Mivel a hazai közélet, az új iránt fogékonyabb értelmiségi körök sokadszorra találkoztak az alkotó emberek értelmetlen meghurcolásával, írók, folyóiratok, közéleti szereplők és filmesek tették le voksukat az újat akarók mellett, így mellette is, cikkek, filmek formájában.
Béres József 1976. január 8-án nyújtotta be az Országos Találmányi Hivatalhoz azt a dokumentációt, amellyel a szabadalmi oltalom megadását kérte gyógyászati készítménye előállítására. A dokumentum a 2. ábrán látható.
2. ábra
Béres József gyógyászati készítménye 1982-ben végleges szabadalmi oltalmat kapott
Kósa Ferenc Az utolsó szó jogán címmel tízórás dokumentumfilmet készített Béres József egészségmegőrzésben végzett sikeres tevékenységéről, a kórházi és egyéb szereplők sajátos viselkedéséről. A film nyilvános vetítését betiltották, csak tíz év múlva kerülhetett a nézők elé.
Gondolkozzunk el ezen a múltba nyúló történeten (amelynek a vége szerencsére jobban alakult) és azon, hogy tudunk-e valamit tenni azért, hogy a mai és a holnapi betegek – meg a mai és a holnapi feltalálók sorsa könnyebb legyen!
Báthory Júlia (1901–2000) üvegtervező a müncheni iparművészeti főiskolán tanult 1924–29 között. 1932-től 1939-ig Párizsban élt, saját stúdiót is nyitott. A párizsi Őszi Szalon tagja és állandó kiállítója volt. Alkotásaival elnyerte az 1937-es párizsi, majd az 1939-es New York-i világkiállítás díszoklevelét, az 1940-es milánói triennále ezüstérmét, és az 1958-as brüsszeli világkiállításon is elismerő oklevelet kapott. Egyéni stílusát főleg a síküvegen alkalmazott komponálással juttatta érvényre. Üvegen az elsők között dolgozott homokfúvásos módszerrel. Szép és ötletes üvegmunkái – lakberendezési tárgyak elemeiként, kiegészítéseiként – otthonok sokaságában, hazai és külföldi múzeumokban napjainkig megtalálhatók. Hazatérése után, saját tapasztalatait felhasználva, korszerű üvegtervező tantervet készített az Iparművészeti Főiskola számára. Mivel ezt nem fogadták el, terveit az általa 1952-ben alapított budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában valósította meg, amelynek 1970-ig vezető tanára volt. 1993-ban az Iparművészeti Múzeumban életmű-kiállítást rendezett. Fia és menye 2000-ben róla elnevezett múzeumot létesített Dabason.
Csizmazia Darab József (1918–2000) szőlőnemesítő Balatonfüreden született, édesapja is szőlőbirtokos volt, így érdeklődése természetes módon fordult a szőlő felé. A Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémián szerzett diplomát. 1948-tól 1980-ig a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetben dolgozott. Betegségekkel szemben ellenálló, minőségi bort adó, rezisztens magyar szőlőfajták nemesítése volt a feladata, amelyek minimális vegyszeres kezelést igényelnek, ezért környezetkímélő módon és olcsóbban termeszthetők. Károsítóknak ellenálló, a hazai környezeti viszonyokat elviselő külföldi fajtákat keresztezett hagyományos magyar fajtákkal az Egerben létesített kutatóállomáson. Évtizednél hosszabb idő után jutott el az első reményteljes hibridig, amelynek még a kísérleti termesztésben bizonyítania kellett – ehhez Zala megyében kapott területet. Húsz évbe telt, míg a Zalagyöngyét üzemi termesztésre alkalmas fajtaként elismerték. Államilag elismert nemesített szőlőfajtái még a Bianca, a Medina, a Turán és a Nero. Ezeket egyre több országban termesztik. Feltalálói tevékenységére egy példa a 3. ábrán látható.
3. ábra
Dr. Csizmazia József szolgálati találmány bejelentése
Márk Gergely (1923–2012) rózsanemesítő Marosvásárhelyen kezdett kertészeti tanulmányait Baján folytatta, majd – katonaság, hadifogság és hazaszökés után – az Agrártudományi Egyetem Kert- és Szőlőgazdaság-tudományi Karán fejezte be, 1950-ben. Ezt követően Budapesten, a Kertészeti Kutatóintézet dísznövény osztályán dolgozott. Összegyűjtötte a hazánkban fellelhető rózsafajtákat, hogy létrehozza a nagy magyar rózsagyűjteményt (rozáriumot) a kutatóintézet budatétényi területén. A gyűjtemény fénykorában 2740 fajtából állt, hathektáros területen. 1959-ben szervezték itt az első rózsakiállítást, amelyet négy-ötezren láttak. Később előfordult harminc-negyvenezer látogató is. A rendszerváltozást követő viharok viszont rossz hatással voltak a kutatóintézetre: a rózsakert területének kétharmadát eladták.
Márk Gergely nemzetközileg elismert rózsanemesítő tevékenységét nyugdíjazása után is folytatta, mivel a fajtagyűjtemény egy részét és a nemesítési alapanyagokat (a „tatárjárás” előtt) Törökbálintra, saját területére mentette át. Nemesítési munkásságát mintegy hatszáz törzskönyvezett fajta jelzi. Rózsafajtáival nemzetközi kiállításokon is eredményesen szerepelt.
4. ábra 5. ábra 6. ábra
Zenta Árpád-házi Szent Erzsébet emléke Magyarok Nagyasszonya
A 2000-es Rómában rendezett versenyen az Árpád-házi Szent Erzsébet emléke rózsája (az e-nyilvántartás adatbázisban megtalálható az F0600002 ügyszám alatt) aranyérmet nyert. Szakirodalmi munkássága is jelentős: négy könyvét több nyelvre is lefordították.
Márk Gergelyhúsz növényfajta-oltalmi bejelentést tett, és három szabadalomban – többedmagával – feltalálóként szerepel a neve.
Koch Sándor (1925–2009) orvos, virológus a szegedi egyetemen végezte orvosi tanulmányait, és közben a Mikrobiológiai Intézetben dolgozott. Pár évig tanársegéd az egyetemen, majd 1953-tól a Humán Oltóanyag Intézet vírusosztályát vezette. Több új típusú vakcina kifejlesztője, közülük néhányat ma is használnak. A sikeres kutatót áthelyezték az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) vírusosztályára, és megbízták az akkor dühöngő gyermekbénulás-járvány megfékezésével. Előbb a Salk-vakcinát állította elő, majd – a világon harmadikként – előállította a Sabin-cseppeket is, és a tömeges oltás megszervezésével megszabadította az országot ettől a súlyos betegségtől. Úgy érezte, hogy a nagy felelősséggel járó munkához biztos támaszra van szüksége: ott volt az asztalán egy kereszt. Ezzel – sikerei ellenére – jó időre be is határolta a karrierjét: tudományos tanácsadó maradt, egy kis dolgozószobában. Szerencsére a szakmai közéletből nem szorult ki, nemzetközi szervezetek, így az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felkérésére különböző feladatokat oldott meg, ezzel is öregbítve hazánk jó hírét. 1976-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem meghívta címzetes professzorának, majd az MTA is tett egy jelképes gesztust: 1998-ban Eötvös-koszorúval tüntették ki. Megérdemli, hogy mi, akik a munkássága révén elfelejthettünk egy súlyos betegséget, legalább a nevére emlékezzünk.
2010. március 20-án az egyik díjazott A nemzetközi űrkutatásban való magyar részvétel volt. Ezzel a díjjal a bizottság szerette volna a figyelmet (mindenekelőtt a hazai döntéshozók figyelmét) a perspektivikus és a napi gyakorlatban sokoldalúan felhasználható szakterületre irányítani, amelyet itthon nem a súlyának megfelelően kezelnek és hasznosítanak. Világosan kellene látnunk ugyanis, hogy azok az emberek és vállalkozások, akik/amelyek megállják a helyüket az űrtechnikában, bármilyen (ma még nem is prognosztizálható) új kihívásoknak is meg tudnak felelni, a mai munkákat tehát a jövőre való felkészülésnek is tekinthetjük.
Amint a laudáció is fogalmazott, ez a kitüntetés a szakma egészének, a magyar űrkutatók közösségének szól – Bay Zoltán és csoportja 1946-os Hold-radar kísérletétől napjainkig. (Bay Zoltán a kísérlet 50. évfordulóján, 1996-ban Magyar Örökség-díjat kapott.) Tizenegy úttörő személy nevét említették, a körülmények, feltételek alapvető eltérése miatt külön azokét, akik főként külföldön, és külön azokét, akik itthon dolgoztak. Felsorolom a neveket, és csak itt-ott fűzök hozzájuk kommentárt.
Kármán Tódor, Izsák Imre, Pavlics Ferenc, Bejczy Antal;
Tófalvi Gyula (munkatársaival az ötvenes években kifejlesztett ionoszféra-kutató berendezéssel elnyerte az 1958-as brüsszeli világkiállítás egyik nagydíját);
Almár Iván csillagász (az ötvenes évek végétől megszervezte, irányította a műholdak hazai megfigyelését, a Kozmikus Geodéziai Obszervatórium alapítója és első vezetője volt), Ferencz Csaba, Gschwindt András;
Farkas Bertalan, Magyari Béla, Charles Simonyi (ő kétszeres űrturistaként került ebbe a csapatba, de a díjat szoftverfejlesztési munkásságáért is megérdemli).
A hazai kezdetekről néhány mondat. 1961 szeptemberében megkezdte működését a Budapesti Műszaki Egyetemen a (Ferencz Csaba harmadéves villamosmérnök hallgató által megszervezett) Rakétatechnikai Tudományos Diákkör, amely 1964–65-től az MTA VI. Osztálya támogatásával a BME Űrkutató Csoportjává alakult. (A csoportot 1961-től 1969-ig Ferencz Csaba vezette, ő és Árkos Ilona Simonyi tanár úr tanszékén dolgozott.) Néhány eredményük: 1965-ben sikeres rádiós műholdmegfigyelés; 1966-ban – Közép-Európában elsőként és saját fejlesztésű berendezésekkel – meteorológiai műholdak (ún. APT) képeinek vétele; 1968-ban transzóceáni rádiókapcsolat létesítése az ATS-3 amerikai távközlési műholdon keresztül.
Az utóbbi tétel kissé részletesebben: A BME Űrkutató Csoport tagjai – Ferencz Csaba, Gschwindt András, Major László, Pápay Zsolt, Árkos Ilona, Tarkovács Sándor és mások – saját fejlesztésű berendezésekkel sikeres rádiókapcsolatot létesítettek az ATS-3 geoszinkron pályán lévő műholdon át Budapest (Ferenc-hegy, vevő, illetve BME, adó) és Mojave Állomás (Mojave, USA) között. Ezt 1968. augusztus 20-án tették, és a Szent István nap szép megünneplésének gondolták. Sajnos elfelejtették értesíteni őket arról, hogy a Varsói Szerződés csapatai erre a napra milyen programot terveztek… Így teljesítményük szakmai elismerése ellenére szétültették a résztvevőket és egy ideig csúnyán néztek rájuk.
Ennek megfelelően a csoportnak több szellemi jogutód intézménye van. Működik Űrkutató Csoport a BME-n, a Mikrohullámú Híradástechnika Tanszéken, vezetője Gschwindt András. Fő profiljuk műholdas tápegységek, fedélzeti adóvevő és telemetria egységek fejlesztése és építése. Az eredeti csoportból született az ELTE Űrkutató Csoportja a Geofizikai Tanszéken (itt készülnek a SAS műszerek) és ugyancsak ebből hozta létre Ferencz Csaba a hetvenes évek elején az MTA KFKI első űrkutató csoportját az Atomenergia Kutató Intézetben – megteremtve ezzel a műholdfedélzeti, űrelektronikai fejlesztés-építés első hazai bázisát. Ez a szervezet aztán Apáthy István vezetésével működött, itt készültek a Pille műszer különböző változatai.
A számos intézményben folyó fejlesztési munka eredményeként az elmúlt csaknem négy évtized alatt közel száz itthon gyártott magyar műszer, eszköz jutott ki a világűrbe.
A Magyarországon dolgozó űrkutatók nevében Ferencz Csaba, a külföldön élők nevében Bejczy Antal vette át a díjat.
Utószóként ideírhatjuk: 2012 februárjában lőtték fel a Masat-1-et, amely azóta is működik, amint ez az SZTNH honlapjának egyik rovatában is olvasható.
Sipka László
_______________________________________________________________________________
Felhasznált irodalom
Magyar örökség. Laudációk könyve 1995–2000. Budapest, 2001.
Magyar örökség. Laudációk könyve II. 2001–2005. Budapest, 2009.
Magyar örökség. Laudációk könyve III. 2006–2010. Budapest, 2012.
Gál Vilmos: Világkiállító magyarok. Budapest, 2010.
Erdősi Gyula–Kádár Katalin (szerk.): Az iskolateremtő Simonyi Károly professzor. Budapest, 2011.
Ábrák forrása:
1., 2., 3., 4., 5., 6. kép
http://epub.hpo.hu/e-nyilvantartas/?lang=HU – SZTNH - Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (e-Nyilvántartás)
A cikket a szellemitulajdon-védelmi forrásokkal kiegészítette: Andráskóné Koltai Mária.
RSS
